Az éj leple alatt a macska, mint nesz,
Üvegszilánkokon én mezítláb lépkedem,
Éjsötét világosság, nincs zaj, nincs csend,
Kínzókamra körvonala, mi holdfényben lebeg.

Köd van, nappal s éj, talán egyben,
Felhő, komor, fekete, mi itt van fenn,
Fent, nem bennem vagy én benne?
Mezítelen, de kezemben éles penge.

Mint tőr, csapok le, de zuhanok, egyre lentebb,
De az út, oly` végtelen, nincs vége, csak a kezdet.
Csapkodok, hadonászok, de csak magamat sebzem,
Egy szempár - látom már - végig engem figyel.

Éjsötét pupilládon virágzik a vér vöröse,
Látsz engem? Én igen, vérben úszva testem s lelkem,
Te vagy talán mindaz, ki megmentesz? Nem!
Te nem is létezel, én vagyok az magam tükrében.

Kit sebzek hát? Mi ez az éles kín?
Vérvörös lángok mit üzennek itt kint?
A lelkem már száll, érzem, vérzem,
A feketeség már én vagyok, lassan végzem.

S lőn világosság az éjsötétben,
A felhő ködében, már rég a tavasz lebeg,
A karomat már rég, de már lábamat sem érzem,
Nem vagyok, nem érzek, nem létezem,
csak nézem ezt a csodálatos ürességet.